A valóság torzítása, a folytonos mellébeszélés, hazugságok és gyűlöletkeltés már nem is elég. Már ott tartunk, hogy a saját szemünknek sem engedik, hogy higgyünk, és persze így is vannak, akik a szekta mocskában egy olyan gusztustalan kivégzést is benyelnek, mint ami Alex Prettivel történt.

Hiába a felvétel, hiába az egyértelmű bizonyíték, hogy csak segíteni akart, a narratíva erősebb a tényeknél. Tizenegy lövés egy földön fekvő emberbe, aztán a cinikus hazugság a „talált” fegyverről, és a tömeg máris ünnepli a gyilkosokat. Ez már nem a jövő rémképe, hanem egy olyan jelen, ahol az áldozatból csinálnak terroristát, a hóhérból pedig "csak parancsot teljesít". Valami nagyon sötét világ közeleg.... vagy már itt is van a nyakunkon, csak nem vesszük észre?

Túl a lisszaboni három napon, és őszintén? Még mindig zsong a fej. Ez az epizód a "catch up", vagyis a nagy felzárkózás, ahol megpróbálom átadni a sűrű, néha abszurd, néha pedig meglepően mély érzelmi hullámvasutat, amin az elmúlt napokban ültem. Most nem a szállodai szobából, hanem a „bázisról” jelentkezem, hogy elmeséljem: Milyen érzés „új” középvezetőként csöppeni a kollégák közé… Miért nem kötött üzletet a főnököm egy bankkal egyetlen apró, banálisnak tűnő hiba miatt? Milyen volt a lisszaboni futás… De a java csak este jött. Mesélek egy bizarr sör-múzeumi vacsoráról, egy elgondolkodtató hipnózis-showról, és a Fru-Fru nevű helyről, és egy transzvesztita show-ról… A Dicsérő Sarokban pedig most egy olyan valaki kap helyet, aki a maga nemében a legmenőbb jelenség volt, akit valaha láttam – gépfegyverrel a kezében.

3 Napos konferencián veretjük itt Portugáliában, és vannak karakterek és sztorik...